Emma Watsonnak ritka nagy peche van

Emma Watson tizenegy éves volt az első Harry Potter-film idején, és huszonegy éves, amikor a mozikba került a hihetetlenül népszerű sorozat utolsó része. Hermione utáni filmes karrierjére még a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy döccenőmentes lenne. Sőt ha végigvesszük, mikben szerepelt az elmúlt hat évben, azt látjuk, hogy bukást bukásra halmozott, és a legújabb filmje, a The Circle – A Kör is a tökéletesen feledhető produkciói számát gyarapítja. Sokkal jobb filmeket érdemelne ez az amúgy tehetséges és rendkívül szimpatikus színésznő.

Jól indult a dolog a 2012-ben az Egy különc srác feljegyzései című, érzékeny és szívhez szóló tinifilmmel – akik esetleg kételkednek Watson színészi képességeiben, azok feltétlen nézzék meg ezt az alkotást. Frappáns húzás volt tőle, hogy önmagát eljátszva feltűnt Seth Rogenék Itt a vége című őrült vígjátékában, de aztán erőtlen, félresikerült, vagy egyenesen rossz filmek egész sorában vállalt szerepet.

A szépség és a szörnyeteg-gel persze kasszát robbantott, na de Watson pont azért küzdött az elmúlt pár évben, hogy Hermione karakterét háttérbe szorítva mélyenszántó filmek komoly színésznőjeként tekintsenek rá az emberek.

Jó ízléssel válogatott a szerzői, egyéni vízióval bíró rendezők között, nem ő tehetett róla, hogy Sofia Coppola Lopom a sztárom-ából nem lett egy következő Elveszett jelentés, és arról sem tehetett, hogy A pankrátor-ral remeklő és a Fekete hattyú-val Natalie Portmanből Oscar-díjas alakítást kihúzó Darren Aronofsky egy zagyvaságot csinált Noé történetéből.

Két évvel ezelőtt lelkendeztem azon, hogy mennyire izgalmas projektekben vállal szerepet Watson. Nem csupán a rendezők neve volt reményt keltő, hanem a feldolgozott történetek is: A kolónia például egy filmen keveset látott időszakba, Pinochet chilei diktatúrájába, azon belül egy szektavezér által üzemeltetett fogolytáborba kalauzol el. A történelmi thriller német rendezője korábban Oscar-díjat nyert egy kisfilmjével, hazai munkáit agyondíjazták, A kolónia viszont borzasztó kritikákat kapott, majd pedig olyan kevesen nézték az amerikai mozikban, hogy egy hét után le is vették a műsorról.

Nem járt sokkal jobban Alejandro Amenábar Regression című szektás thrillerje sem. A kilencvenes évek közepén a Halálos tézis-sel és a Nyisd ki a szemed!-del berobbanó spanyol rendező 93 milliót gyűjtött be Amerikában a Más világ című kísértettörténettel, az ugyanúgy a félelemkeltésre építő Regression ezzel szemben csak aprópénzt, egészen pontosan 55 ezer dollárt tudott összeszedni a tengerentúlon.

Emma Watson csupa olyan filmhez szerződött le, amelyek papíron jó ötletnek tűntek. Simán megvolt bennük a lehetőség, hogy igényes közönségfilmek váljanak belőlük, de aztán valami mindig félrement.

A The Circle – A Kör színészi és alkotói gárdája is kifogástalan: Watson mellett Tom Hanks, a Star Wars: Az ébredő Erő kiugrott rohamosztagosa, John Boyega, illetve vagy fél tucat remek karakterszínész szerepel benne, a rendezői székbe pedig az a James Ponsoldt ült bele, aki az utóbbi években egy mesterhármast hozott össze a Szárazon-nal, Az élet habzsolva jó-val és A turné végé-vel. Karakterközpontú drámáiban ritkán látott természetességgel mozogtak a színészek, humort és lazaságot is mindig vitt a filmjeibe, öröm volt őket nézni, még úgy is, ha az egyik egy alkoholista nőről, a másik meg egy depressziós íróról szólt.

A Kör-t látva aztán alig akartam elhinni, hogy ezt a filmet valóban Ponsoldt rendezte, és nem valaki más kóklerkedett a neve alatt. A Szárazon-ból vagy A turné végé-ből világosan kiderült, hogy őt foglalkoztatta, sőt mélységesen megérintette az alkoholizmusát rejtegető tanárnő küzdelme vagy a sikerrel barátkozó író lelkivilága. A telefonos ügyintézőként hervadozó, majd a címbéli, a Facebookból, Google-ből és társaiból összegyúrt high-tech cégnél élete állását megkapó Mae (Emma Watson) története viszont csak annyira ihlette meg, hogy annak kapcsán fáradt közhelyeket sorolt fel a magánszféránkat egyre inkább behálózó internet lehetőségeiről és veszélyeiről.

Ponsoldt annyira nem érezte magáénak ezt a környezetet, hogy csak óvatos állításokat mert megfogalmazni, és még így is zagyvaságba torkollott a filmje. A finálé után tanácstalanul bámultam a vászonra, és nem értettem, mit is akart mondani A Kör-rel.

Nagy kár érte, szükség lenne ugyanis egy jól sikerült műfaji filmre, amely izgalmas történetszövéssel, gondolatébresztő módon dolgozza fel a magánszféra megszűnését, a Facebook egyre növekvő hatalmát. Ott tartunk, hogy választások dőlhetnek el ezen a több milliárd ember által használt közösségi oldalon.

Már számos ostoba film született abból, hogy rámutattak az online platformokon folytatott élet veszélyeire, de a nagy részük legalább thrillerként működött valamelyest. Nevetséges volt, ahogy a Sandra Bullock főszereplésével készült A hálózat csapdájában az internet világát ábrázolta, de legalább lehetett rajta izgulni egy keveset. Ehhez képest A Kör-t nézve hiába várja az ember, hogy megemelkedjen a pulzusszáma.

Nincs meglepetésre okot adó összeesküvés a háttérben, és hiába esik le nekünk nagyon hamar, hogy a Kör csak első ránézésre a világ legjobb munkahelye, Mae még nagyon sokáig a Tom Hanks által megformált karizmatikus, a személyi szabadságjogokat két lábbal tipró vezérigazgató hatása alatt marad. Malmozhatunk addig, mire megtörténik végre a nagy ráeszmélés, és amikor Mae szembefordul a főnökével, abban sincs köszönet.

A színészek sem javítanak az összképen. Egyedül Emma Watson karaktere van bármennyire is kidolgozva, de a fináléhoz közeledve már az ő cselekedeteit is egyre kevésbé lehet értelmezni. Tom Hanks végre megmutathatta volna, milyen az, amikor nem egy jóravaló embert, hanem egy manipulatív, hataloméhes fickót játszik, de nem tud kibontakozni a forgatókönyv silánysága miatt. Szegény John Boyegával bántak el a legkegyetlenebbül: egy titokzatos alkalmazottat formál meg, aki annyira belesimul a háttérbe, hogy ha kivették volna a filmből, akkor sem változott volna semmi.

A Kör-be egyetlen emlékezetes képsor került, amikor pár tucat ember egy sötét teremben a mobiltelefonjuk magasba emelésével fejezi ki a közös akaratát. Az ismerős kép láttán egy pár pillanatra kikerültem a film frusztrálóan sekélyes és álmosító világából, és eszembe jutott, hogy a valóság mennyivel több izgalmat és katarzist tartogat.