A sztálinista diktatúra elleni békés tüntetéssel indultak, nem sokkal később pedig fegyveres felkelésbe torkollottak az 1956. október 23-án kezdődött események. Ez a nap a rendszerváltás óta Magyarország nemzeti ünnepe.
Az 1956-os októberi forradalmi események Budapestről, azon belül is a Műegyetemről indultak el, miután az egyetemisták 22-ei nagygyűlésükön pontokba foglalták követeléseiket, másnapra pedig – ezek nyomatékosítására és a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására – demonstrációt szerveztek. A 16 pontba szedett követeléssor között szerepelt egyebek mellett a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, egy új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, titkos, többpárti választások, illetve a teljes vélemény- és szólásszabadság.
Budapest, 1956. október 23. Hallgatók vonulnak fel a Közgazdaságtudományi Egyetem előtt. MTI Fotó: Munk Tamás
Hamar százezresre duzzadt a tömeg
Az egyetemistákhoz csatlakozott többek között a DISZ, a Petőfi Kör, illetve az Írószövetség is; a Bem-szobornál tartott 23-ai tüntetésen körülbelül ötvenezren gyűltek össze, hallgatták a szónoklatokat és a Sinkovits Imre által elszavalt Nemzeti dalt. A tömeg később a Parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte. A politikus csak este 9 órakor jelent meg a több százezresre duzzadt tömeg előtt, ám békítőnek szánt beszédében nem ígért többet korábban meghirdetett programjánál. A Rákosi-címertől „megtisztított”, nemzetiszínű lobogókkal demonstráló tömeg egyre feszültebben viselkedett, az igazi felháborodást azonban Gerő Ernő (az MDP első titkára) rádióbeszéde váltotta ki, ellenséges, soviniszta és nacionalista vádakkal illette a tüntetőket.
Budapest, 1956. október 23. Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház művésze a Nemzeti dalt szavalja a Petőfi-szobornál a forradalom idején. MTI Fotó: Fényes Tamás
A beszéd után a nyugodt tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott. Még aznap éjszaka fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a Szabad Nép székházát, valamint a lakihegyi rádióadót. Több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. Ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot.
Egymást követték a sortüzek
A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres megtorlások kísérték. A Parlament előtti Kossuth téren a környező épületekből fegyveresek, illetve szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre október 25-én. Az áldozatok száma csak becsülhető, de annyi bizonyos, hogy száznál is többen veszítették életüket. Egy nappal később vidéki városokban – Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten és Nagykanizsán – dördültek el halálos sortüzek.
Mosonmagyaróvár, 1956. október 26.
Az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz előtti felvonulás az óvári temetőnél – az október 26-i sortűz előtti és utáni időről előkerült kilenc fénykép egyikéről készült reprodukció. A transzparensen a “Ki az oroszokkal!” felirat olvasható, jobbra az első világháborús emlékoszlop áll.
MTI Fotó: Reprodukció
A Köztársaság téri pártszékház véres ostroma lincselésbe torkollott 30-án, majd a szovjet csapatok november 4-ei beavatkozása után, 1956 utolsó hónapjában utcai harcok, a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.
A forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnyának kezében összpontosult, melynek központi alakja Nagy Imre volt. A politikus október 24-én kormányfői megbízást kapott. A forradalom idején újjáalakultak a korábban megszűnt vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.
Jött a szovjet katonai invázió – és Kádár
A szovjet katonai invázió vetett véres véget a forradalomnak november 4-én, három nappal azt követően, hogy Nagy Imre meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. Ezen a napon átvette a hatalmat Kádár János – szovjetek által támogatott – Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya. A fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 10-11. táján törte meg a szovjet túlerő.
Koncepciós per után végezték ki a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt és Maléter Pál honvédelmi minisztert, valamint Gimes Miklós újságírót 1958. június 16-án. Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. Ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.
Budapest, 1995. április 27. Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke 1958. június 15-én, a halálos ítélet kihirdetését követően az utolsó szó jogán beszél a bíróság előtt. MTI Fotó: Reprodukció
1989 hozta meg a fordulatot
Az eseményeket évtizedekig ellenforradalomként lehetett csak emlegetni. A fordulópont 1989 januárjában következett be, amikor Pozsgay Imre – az MSZMP vezetőségének prominens tagjaként – népfelkelésnek minősítette a három évtizeddel korábban történteket. Még ugyanabban az évben, 1989. október 23-án Szűrös Mátyás, a köztársasági elnöki teendőket ellátó országgyűlési elnök kikiáltotta Budapesten a Magyar Köztársaságot.
A rendszerváltozás utáni első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án az első törvény az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította.
Borisz Jelcin orosz államfő 1992-es magyarországi látogatása idején az Országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért.