280 millió éves titkokat rejt az ősi antarktiszi erdő

Nem volt mindig a fagy és a jégvilág birodalma

Földünk leghidegebb vidéke, az Antarktisz nem volt mindig az örök jég birodalma. A földtörténeti ókor, a paleozoikum derekán (540 és 250 millió év között) a ma ismert kontinensek az egyenlítő alatti déli féltekére koncentrálódtak.

Az Antarktisz, Ausztrália, Afrika és Dél-Amerika egyetlen hatalmas szárazulatban, a Gondwana őskontinensben egyesült. Az Antarktisz már ebben az időszakban is nagyjából a mai helyzetét foglalta el, és csak úgy, mint napjainkban, itt volt a déli pólus.

A devon kortól (416 millió évtől 360 millió évig) egészen a ma is ismert egybefüggő jégtakaró miocén kori, 14 millió évvel ezelőtt történt kialakulásáig az Antarktisz igen változatos, és alapvetően zöld vidéknek számított.

ami lényegében lefedi a szárazföldi növényzet evolúciójának teljes időszakát.

Tudományos szempontból ezért rendkívül értékesek az egykori ősi antarktiszi növényzet megkövesedett emlékei. Ezek közül is kiemelkedik az a rendkívül jó állapotban fennmaradt lelet-együttes, amelyet a kontinens nyugati részén magasba emelkedő Transzantaktiszi-hegység területén fedeztek fel.

Hogyan létezhettek erdőségek a féléves éjszaka világában?

Az örök fagy világában felfedezett fatörzsek, amelyek az eddig ismert legrégebbi antarktiszi erdőség megkövesedett maradványai,

illetve, hogy a perm időszak (299 millió évtől 251 millió évig) elején milyen összetételű erdőség borította az Antarktiszt.

Az ezzel kapcsolatos kutatások fontos adalékot jelenthetnek a jelenleg zajló globális felmelegedési folyamat miatt a recens flóra északra húzódásának vizsgálatában is.

Az egyik legizgalmasabb kérdés, amelynek megválaszolásához közelebb kerülhetnek a kutatók a most felfedezett fosszilis fák jóvoltából az, hogy hogyan létezhetett kiterjedt növénytakaró a magas délköri szélességeken, ahol a múltban, csakúgy mint napjainkban, a téli hónapok alatti napok gyakorlatilag 24 órás sötétséget jelentettek.

(A növényi fotoszintézishez elengedhetetlen a napfény.) Erik Gulbranson, a Wisconsin-Milwaukee Egyetem paleoökológusa, és a nemzetközi kutatócsoport tagja szerint az akkori jóval enyhébb kellemes éghajlatnak köszönhető, hogy az antarktiszi flóra képes volt alkalmazkodni a fényszegény téli hónapokhoz.

Kész csoda, hogy a kataklizma után regenerálódott a földi élővilág

A szakemberek az ősi növénytakaró maradványainak feltárása mellett különös figyelmet fordítanak a 252 millió éve, a perm és a triász időszak határán lezajlott kihalási esemény nyomainak felderítésére, amelyet a feltárás helyszínén kutatható határrétegek tesznek lehetővé.

Az egykori élővilág a családok szintjén közel 80 százalékos veszteséget szenvedett el, és perm végi fajok 95 %-a halt ki a kataklizmaszerű esemény során.

Szinte csoda, hogy a paleozoikumot követő földtörténeti középkor, a mezozoikum (251 és 65 millió év között) beköszöntésével, a triász korban sikeresen regenerálódott és ismét dinamikus fejlődésnek indult az élet. A P-T kihalási eseményt a szibériai trapp-bazaltvulkanizmus miatt az atmoszférába került irdatlan mennyiségű szén- és kén-dioxid, illetve aeroszol nyomán kialakult üvegházhatás indította el.

A vizsgálatok szerint a perm végi kihalás idején az antarktiszi erdőket egyféle, a Glossopteris nemzetségbe tartozó 20-40 méter magas fák uralták, amelyek széles és lapos levelei hosszabbak voltak az ember alkarjánál.

Ez a legősibb eddig ismert antarktiszi erdő

A kövületvadász-tudósok, Gulbranson és kollégái által felfedezett fosszilis fatörzsek az eddig ismert legrégebbi antarktiszi erdőség emlékei.

Az elsődleges kormeghatározás szerint a Transzantarktiszi-hegységben feltárt megkövült fák a perm időszak első felében éltek,

Idén nyáron Gulbranson és kutatótársai két olyan rétegsort is megvizsgáltak, amelyek a P-T kihalási esemény határán, közvetlenül a gigantikus fajpusztulás előtt, illetve után rakódtak le.

A rétegsorok analíziséből megállapíthatóan az antarktiszi erdőségek túlélték a globális katasztrófát, ám a növényzet összetétele jelentősen megváltozott. A kihalási esemény utáni határrétegben már nyoma sincs a perm időszaki antarktiszi tájat uraló Glossopteris-flórának,

„ Amit megpróbálunk kutatni, hogy pontosan mi okozta az átmeneteket, mivel ennek okát még nem ismerjük pontosan" – nyilatkozta Gulbranson.

Még a növényi fehérjék alkotóelemei is azonosíthatók

A felfedezett nővényi fosszíliák olyan kiválóan megőrződtek, hogy

ismertette friss kutatási eredményeit a geokémikusi szakvégzettséggel rendelkező Erik Gulbranson. Ez nagyon fontos felfedezés, mert a fehérjék építőelem-maradványainak analízise pontosan tisztázhatja azt a kérdést, hogy az ős-antarktiszi erdőségek miként vészelhették át a hosszú téli sötétséget.

A perm időszakban a váltakozó hűvösebb és melegebb periódusok, valamint az egész kort jellemző egyre jobban fokozódó szárazság a növényvilágon belül a korábbi paleozoikumi csoportokkal, mint például a párás és nedves környezetet kedvelő spórásokkal, zsurlókkal, korpafüvekkel és pecsétfákkal szemben a nyitvatermők felvirágzását hozta el.

A perm időszak végére, - még a P-T kihalási esemény előtt – az ókori növénycsoportok legnagyobb része eltűnt,

amelyek igazi felvirágzása a dinoszauruszok korának is nevezett mezozoikumban következett be.
Az ígéretes kutatásokat kibővített szakember gárdával folytatják tovább az embert próbálóan zord antarktiszi lelőhelyen.