Anyukám - a csontritkulása és ízületi merevsége miatt - súlyosan mozgáskorlátozott volt. Apu halálakor már járókerettel sem tudott menni. A nagymamám - aki nyolcvan éves kora ellenére nagyon jó fizikai kondícióban volt - beköltözött hozzá néhány hónapra, hogy lelkileg segítsen neki.

Az újságban kerestem házhoz járó gondozónőket, akik segítettek ápolni. Anyunak nem volt könnyű a természete, de a nővérek meséltek már durvább eseteket is. Ő például nem bírta ha valaki dohányzik, nemcsak a lakásban, egyáltalán. Akin megérezte a cigaretta szagát, nem volt hajlandó elfogadni tőle az ételt. Volt olyan akinek sokallta az órabérét, ezért azt akarta, hogy csak fél órát maradjon. Később azt találta ki, hogy az egyháztól kérjünk neki segítőket, ők ingyen vállalják. Nem értette meg, hogy adományt várnak cserébe. Végülis meg tudtuk oldani a dolgot, egy időre. Hétvégén, a születésnapján, húsvétkor, karácsonykor, újévkor a férjemmel és a lányommal vittük neki az ünnepi ebédet.

Ennek ellenére, apánk hagyatéki tárgyalása után néhány hónappal, az öcsém - a megkérdezésem nélkül - beköltöztette anyánkat egy idősotthonba. Arra hivatkozott, hogy anyánknak szakszerű gondozásra van szüksége, amit csak az otthonban tudnak neki biztosítani.Sírva könyörgött anyu a telefonban, hogy menjek be hozzá.

Az anyósom kettes típusú cukorbeteg volt, ötven évesen szívműtéten esett át, és volt két agyvérzése mégsem került, ahogy a férjem nevezte: szegényházba. Egy kórházi nővér és egy női beteggondozó ápolta őt minden nap a saját lakásában.

Kerestem valakit, aki legalább időnként segített tolókocsival kivinni anyut a közeli sétálóutcába.

Hamarosan rájöttem, hogy azok a páciensek, akikhez nem járnak látogatók és nem visznek nekik extra adag ennivalót és egyéb dolgokat, hamarosan meghalnak. Naponta jártam látogatni szerencsétlen anyámat: vittem neki plusz kaját, tisztálkodási szereket, egy idő után már pelenkát is.

Egyszer észrevettem, hogy a nővérek - ahelyett, hogy megetetnék anyut - leteszik az ételt az ágya melletti szekrényre, és ott hagyják. Többször szóltam a gondozónőknek, hogy etessék meg anyut, de nem volt foganatja. Azt mondták: a nap 24 órájában ott állhatnának a bentlakók mellett, amint kiteszik a lábukat a szobából mindegyik utánuk kiabál.

Eleinte "csak" vacsoráztatni jártam esténként, majd amikor egyik délután az ebédet is ott találtam az éjjeli szekrényen, délben is én mentem ebédeltetni. Végül már naponta háromszor jártam etetni az anyukámat. Több ruhája eltűnt, út közben a szekrényéből a mosodáig. Hiába írtuk rájuk textil tollal a nyilvántartási számukat. Egy idő után inkább hazahoztam kimosni a jobb darabokat, ha azt akartam, hogy újra felhúzza őket. Az egyik plédjét - ami még apué volt, és én vittem be anyuhoz egy másik páciens szobájának ablakában láttam meg. A portástól megkérdeztem kinek a szobája és külön kértem, hogy hozzák vissza, a szüleim takaróját. A szám ami azt jelzi, hogy anyué, persze nem volt rajta, pedig saját kezűleg írtam rá, textil filccel.

Egyetlen hétre mentünk el nyaralni a férjemmel és a lányommal. Ez idő alatt, külön megkértem a főnővért, hogy gyakrabban itassák meg anyut, mert nem tudok bemenni hozzá. Mire hazaértünk kórházba került, mert a kevés folyadékbeviteltől besűrűsödött a vére, és sztrókot  kapott.

Elismerem, hogy vannak - mentálisan vagy fizikailag - annyira súlyos állapotban lévő emberek, akiknek az ellátásához a szeretetotthon ideális, de az anyukám nem ilyen volt. Azért élhetett tizenöt évig az otthonban mert én minden nap - az utolsó években naponta háromszor - mentem hozzá és vittem neki, amire éppen szüksége volt. Én mutattam meg a gondozónőknek milyen szerrel kell fertőtleníteni a - hosszú ideig tartó fekvés miatt - kialakult sebeket, figyelmeztettem őket, hogy gyakrabban cseréljék anyu kötéseit. Ha rábízom őt a "szakértőkre", ahogy az öcsém tette, akkor sokkal hamarabb meghalt volna.

Személyesen tapasztaltam, hogy - ha egy mód van rá - az idős, beteg családtagok számára ideálisabb a házi ápolást választani!