Kultúra

Magyar filmet díjaztak Berlinben

A 68. berlini filmfesztivál versenyprogramja nagyobbrészt gyalázatosan gyenge volt, de azért a többi szekcióval együtt idén is lehetett találni néhány mestermunkát a programban, és még egy magyar díj is született. Ezek voltak a 2018-as fesztivál díjazottjai és a 24.hu berlini tudósítójának személyes kedvencei.

Az első elismerés, amit a Berlinale szombat esti zárógáláján átadtak, az Audi rövidfilmes díja volt, amit Bucsi Réka kapott Solar Walk című munkájáért.

A rövidfilmes zsűri az indoklásában kiemelte az alkotó színes fantáziáját és emberségét. (A filmet itt dicsértük.) Bucsi köszönőbeszédében elmondta, hogy bár filmje egy galaxison keresztüli utazást mutat be, épp annyira szól „a kedvességről és a másikkal való törődésről”, és kiemelte, hogy bár a filmkészítés célja nem a díjak elnyerése, független alkotóként rettenetesen sokat jelent számára ez az elismerés.

A Tom Tykwer (A lé meg a Lola, Babilon Berlin) vezette nagyjátékfilmes zsűri fődíjai:

  • Arany Medve: A román Adina Pintilie Touch Me Not című, számos európai ország koprodukciójában készült alkotása. Az életben talán először egyetértünk egy fesztiválzsűrivel: valóban ez volt a versenyprogram legkiemelkedőbb (egyetlen igazán kiváló) alkotása. Bővebben lásd lejjebb a kedvenceink közt.
  • A zsűri nagydíja: Malgorzata Szumowska Twarz (Mug) című fergeteges szatírája a beszűkült, álszent vidéki Lengyelországról.
  • Alfred Bauer-díj (a legújítóbb filmnek): Az idősödő leszbikusokról szóló Las Herederas (Az örökösnők). A film rendezője, Marcello Martinessi köszönőbeszédében azt emelte ki, hogy országa, Paraguay borzasztóan konzervatív, és reméli, filmje segít abban, hogy az emberek nyitottabbá váljanak.
  • Legjobb rendező: Wes Anderson Kutyák szigetéért. A rendező távollétében az animációs filmben szereplő egyik kutyát szinkronizáló Bill Murray vette át az Ezüst Medvét azzal, hogy: „Sosem gondoltam volna, hogy munkám során kutya leszek, hogy aztán hazavigyek egy medvét.”
  • Legjobb színésznő: Las herederas (Az örökösnők) című paraguayi film főszereplője, Ana Brun egy leszbikus nő szerepében, aki tartós kapcsolatban él, de rájön, hogy szeretne még új élményeket szerezni az életben.
  • Legjobb férfi színész: Anthony Bajon a La Priere (Az ima) című filmért, amelyben egy drogfüggő fiút alakít, aki a vallás segítségével indul el egy jobb úton.
  • Legjobb forgatókönyv: A Gael García Bernal főszereplésével készült, műkincsrablós Museo szerzői, Manuel Alcalá és Alonso Ruizpalacios.
  • Kiemelkedő művészeti teljesítmény: Alekszej German Jr. Dovlatov című, a 70-es évek ködös Leningrádjában játszódó, betiltott írókról szóló filmjének kosztüm- és látványtervezője, Jelena Okopnaja.

Szerintünk ez a négy film volt idén a legjobb:

Kihúzod vagy megfullad

Az elmúlt pár évben a menekültválságnak számos filmes feldolgozása született, és ezek közt voltak olyan nagyszerűek is, mint a két éve épp itt Berlinben Arany Medvét nyerő Tűz a tengeren (Fuocoammare), vagy a 2015-ös cannes-i Kritikusok Hetén debütáló Mediterranea (amúgy utóbbi rendezője, Jonas Carpignano idén az elsőfilmes díj zsűrijének tagja volt Berlinben és többször tanúja voltam, ahogy lelkiismeretesen darálja a filmeket). Wolfgang Fischer most bemutatott, német-osztrák koprodukcióban készült Styx című filmje nemcsak hogy a kiváló menekültes filmek sorát szaporítja, hanem újít is az alműfajon belül: nem foglalkozik a tágabb politikai-társadalmi szempontokkal, nem próbál tablót rajzolni és nagy megmondásra sem vállalkozik, ellenkezőleg: egészen szűken tartja a fókuszt, és egy német nő konkrét, személyes találkozását meséli el a válsággal.

Forrás: Berlin Film Festival

Szinte a teljes játékidő alatt egy kis jachton vagyunk összezárva az orvos főhősnővel (Susanne Wolff zseniálisan természetes alakítása), aki munkahelyi szabadságát arra szeretné felhasználni, hogy egyedül elhajózik az Atlanti-óceán közepén található Ascension-szigetre. Hosszan és lenyűgözve figyeljük ennek a kemény nőnek az aprólékos részletességgel bemutatott napi rutinját a hajón, ami önmagában szuper, olyan, mintha egy dokumentumfilmet néznénk a vitorlázás műhelytitkairól, miközben szinte teljesen szavak és emberi interakciók nélkül, gesztusain keresztül ismerjük meg a főhőst. Aki aztán megpillant egy menekültektől túlcsorduló, roskatag hajót, és innentől jönnek az iszonyú durva praktikus és morális kérdések, amelyeket nem részleteznék – csak annyit erről, hogy intenzív közvetlensége miatt nem nagyon lehet úgy nézni ezt a filmet, hogy az ember ne tegye fel magának is a kérdést, hogy mit tenne, ha ilyen helyzetbe kerülne.

Hogy miért nem a versenyprogramban vetítették a Styxet, az rejtély (biztos kellett a hely az olyan borzadályoknak, mint a szintén német Transit), mindenesetre ehelyett a Panorama-szekcióba került, ami amúgy nem rossz hely, tavaly például az év egyik legjobb filmjét, a Szólíts a nevedent is a Panoramában mutatták be.

M.I.A. gyűlöli a róla szóló filmet

A filmfesztiválok sajtótájékoztatói ritkán nyújtanak felvillanyozó szakmai élményt, az idő nagy része általában elmegy banális újságírói kérdésekre adott klisés válaszokkal, illetve a média kevésbé stabil mentális egészségű tagjai is ilyenkor élik ki magukat, ha megkaparintják a mikrofont, témához nem tartozó monológok előadásával. Ehhez képest a Panorama-szekcióban bemutatott, Matangi/Maya/M.I.A. című dokumentumfilm sajtótájékoztatója olyan gyöngyszem volt, amilyen csak ritkán akad: a film tárgya, a rapper-zenész-aktivista M.I.A. unalmas udvariaskodás helyett sokszor alig leplezett ellenségességgel beszélt a mellette ülő rendezőről, Steve Loveridge-ről, és egyszer csak odafordult hozzá, és azt mondta neki, hogy „túl kimerült vagyok ahhoz, hogy bepereljelek”.

Forrás: Berlin Film Festival

 

Mindennek az a háttere, hogy a Srí Lanka-i, tamil származású M.I.A. eredetileg dokumentumfilmesnek készült, és a 90-es évek végétől rengeteg felvételt készített saját magáról és környezetéről (mint a filmből is kiderül, ehhez az egyik kezdőlökést az Elastica énekese, Justine Frischmann adta meg neki, aki megbízta egy videoklip megrendezésével), majd a sok száz órányi felvételt odaadta Loveridge-nek, aki akkor még jó barátja volt, ő pedig évek alatt, M.I.A. bevonása nélkül elkészítette a felhasználásukkal a filmet, ami szükségszerűen teljesen más, mint amit M.I.A. csinált volna saját magáról.

A Matangi/Maya/M.I.A. igazából nem zenei dokumentumfilm, hanem egy zenész-aktivista portréja, ami sokkal inkább fókuszál a M.I.A. életét és pályáját meghatározó kulcseseményekre (beleértve forradalmár apja hatását, M.I.A. politikai megnyilvánulásait és összecsapásait a sajtóval), mintsem a művészeti produkciókra, amiket létrehozott. M.I.A. valószínűleg utóbbiak fókuszba állítását részesítette volna előnyben, de talán egyszer majd ő maga is megbarátkozik ezzel a lendületes és intim filmmel, amelynek a készítője nyilvánvaló empátiával közelített hozzá. Ha nem is tetszik M.I.A.-nak a film, az tagadhatatlan, hogy jól jön ki belőle.

Érj hozzám!

Hogy miért lett félelmetesen gyenge az idei Berlinale versenyprogramja, arról legfeljebb találgatni lehet. Az én tippem, hogy a fesztivál szellemiségét 2001 óta meghatározó igazgató, Dieter Kosslick jövő évre várható leköszönése és a fesztivál megújulását sürgető német filmesek tavalyi nyílt levele bizonytalan, kissé negatív hangulatot teremtettek a fesztivál körül, és talán ezért sok filmes úgy döntött, inkább tartogatja még egy ideig a filmjét, és inkább az év valamelyik későbbi fesztiváljára nevezi be. A kevés említésre méltó versenyfilm (itt írtunk Wes Andersonéról és itt pedig Gus Van Santéről, amelyek jól sikerültek) közül kiragyog azonban a román Adina Pintilie első egész estés alkotása, a Touch Me Not, ami bármilyen erős programban emlékezetes darab lenne.

Forrás: Berlin Film Festival

A dokumentum és fikció határán érdekesen egyensúlyozó film elsősorban a testhez való viszonyunkat vizsgálja, legyen az a saját testünk vagy a másiké, szóljon a viszony éppen szexualitásról, identitásról vagy intimitásról. Az egyedien felépített film nagyobbrészt a szereplők – köztük egy mozgássérült férfi, egy transzszexuális nő és egy betegség miatt haj és testszőrzet nélkül élő férfi – egymással folytatott beszélgetésein alapul, amelyekben a fenti témákról vallanak, és szerepelteti magát a rendezőnő is, akit interjúkészítői pozícióban látunk.

A fizikumuk tekintetében az átlagostól eltérő figurák eleinte akár bizarr hatást is kelthetnek, végül azonban pont azt húzzák alá, hogy a testhez és testiséghez fűződő viszonyunkban mindannyian hasonlók és hasonlóan sebezhetők vagyunk. Emellett az eleinte csak lazán kapcsolódónak tűnő beszélgetésekből és azokból a még kevésbé egyértelmű felvételekből, amelyeken Laurát (Laura Benson), az egyik központi figurát látjuk különböző terekben mozogni, szinte rejtve, végül egy teljesen hagyományos narratíva is kibomlik arról, hogy egy lelkileg sérült ember hogyan dolgozza fel a traumáját.

A Touch Me Not hatásos képi és hangbeli megoldásai néha akár mesterkéltnek is tűnhetnek, de egyrészt mind egységes művészi koncepció részeként szolgálják a filmet, másrészt a megszólalók történetei (nem lényeges, hogy megírtak vagy valódiak) elementáris erővel hatnak a nézőre őszinteségükkel és érzékenységükkel. Sok mindenkinek látnia kellene ezt a filmet, ilyen felszabadító hatású, felemelő munka csak ritkán akad.

Asszony a teljes idegösszeomlás szélén

Dokumentum és fikció határmezsgyéjén mozog a mexikói Marta Hernaiz Boszniában forgatott, The Chaotic Life of Nada Kadic című alkotása is, amit a Forum-szekcióban mutattak be. A javarészt nem túl jó minőségű, kézikamerával felvett film a hagyományos értelemben vizuálisan szépnek nem nevezhető, ugyanakkor nagyon is markáns képi megjelenítésmóddal ránt be minket a címszereplő anya (Aida Hadzibegovic) és enyhe autizmussal élő kislánya (Hada Dombic) mindennapjaiba azáltal, hogy a kamera a játékidő nagy részében egészen közel megy hozzájuk, intim terükbe benyomulva figyeli meg őket, szinte rájuk tapadva.

Forrás: Berlin Film Festival

A nonstop odafigyelést igénylő kislányát egyedül nevelő, közben teljes állásban dolgozó Nada alapállapota, hogy levegőért kapkod a feje fölött összecsapó hullámok között, mindennapjai részesévé válva az az érzés alakul ki bennünk, hogy mindig csak egy kis lépés választja el attól, hogy minden összeomoljon körülötte és benne. Az izgalmas ellentmondás az, hogy mindeközben életvidáman, megkérdőjelezhetetlen szeretettel és magától értetődő, végtelen türelemmel viseltet a káoszt kitartóan eszkaláló Hada iránt. A folyamatos zűrzavar közepette is minden pillanatban tapintható az egymásra hangoltság a két figura közt, ami egyértelművé teszi, hogy valóban anyát és lányát látjuk a vásznon, ugyanakkor gyanús, hogy nem dokumentumfilmet nézünk, és ettől még lenyűgözőbb a teljesítmény, hogy ennyire természetesen tudják eljátszani saját magukat.

Mint a vetítést követő közönségtalálkozón a rendező és amatőr színésznője elmesélte, a Tarr Béla által vezetett szarajevói filmes képzésen találkoztak, ahol Hadzibegovic irodavezetőként dolgozott. Hernaiz rögtön tudta, hogy filmet akar forgatni a bámulatosan kaotikus nőről, azonban, hogy mi is lesz ez a film, az csak akkor állt össze, amikor később autizmus spektrum zavart diagnosztizáltak Hadánál – a rendezőnő ekkor határozta el, hogy nem teljesen fikciós filmet csinál, hanem Hadzibegovic közreműködésével, anya és lánya valódi életét felhasználva ír rájuk egy sztorit.

Kiemelt kép: Bucsi Réka, miután átvette díját Berlinben. Fotó: AFP  / Tobias Schwartz

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik