Eszterrel és a családdal nagyon szeretünk utazni, imádjuk a készülődést, magát az utazást, az ottlétet - majd imádunk ismét hazai földre lépni. Mindig megdobban a szívünk, amikor a magyar zászlót meglátjuk a határon - mert igazándiból itthon vagyunk otthon. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy beutaztuk Európát, tegnap közel harminc országot számoltam össze, ahol már együtt jártunk. Autóval a leghosszabb utunk Egertől Gibraltárig és vissza vezetett, ami a végén több mint 6.500 kilométer utazást foglalt magába. Ez is életünk nagy élménye volt, de óriási kaland volt a srácok első repülőútja is, ami Tunéziába vezetett. A három fiam számára az ottani kulturális közeg, az emberek és repülés is nagyon meghatározó élményt nyújtottak. A stafétát olyan szintén átvették a srácok, hogy Viktor most épp Gentben építi a baráti kapcsolatait, de rövidesen Ciprusra indul a Hegyvári klán ifjú csapata - szóval Ők is követik a példánkat.

Most egy nagyobb utazásba vágtunk bele - a cél pedig Mexikó...

Miért pont Mexikó? Nos ennek igen sok magyarázata van. Elsőként az, hogy van egy baráti házaspár, akik egy pár éve már kinn élnek - és akik szívesen fogadnak bennünket az otthonukban. Másodsorban nekem gyermekkori álmom valósulhat meg, ugyanis akkoriban rengeteg könyvet olvastam, amik között több is foglalkozott a maya, az azték és az inka kultúrákkal, majd szintén gyerek fejjel újságcikkeket olvastam a Yucatan-félszigetről és az ottani piramisokról, amik nagyon megragadtak bennem. A harmadik aspektus - a kaja. Eszti és én is odavagyunk a mexikói kajákért, amiket a terveink szerint bőszen fogyasztani is szeretnénk - az már más kérdés, hogy ezt a gyomrunk hogyan fogja tolerálni...

A múltkor pont e miatt írtam rá Jókuti Andrásra ( Világevő ), hogy Ő miként viszonyul az utcai falatozás témaköréhez - és aki azt írta, hogy ki ne hagyjuk a mexikói street food-ot, mert akkor kimenni sem érdemes.  ( Andris épp Vietnam-ban kóstolgatta az ottani utcai finomságokat - vagyis Nála autentikusabb embert nem is kérdezhettem volna. ) Szóval hallgatunk a Mesterre, jöhetnek a burritók, a tortillák, és még sorolhatnám a finomságokat - enni és enni fogunk, na meg nézni és fotózni ezerrel.

Tehát hetek óta készülődünk, a blogírást is azért kellett kicsit light-osabbra vennem, mert az értékbecslői munkák is keményen feltorlódtak, de hát valamit-valamiért. A repjegyet már ősszel megrendeltem (British Airways), elintéztük az útleveleinket - ugyanis a régiek lejártak, az utóbbi években pedig az unión belül jöttünk-mentünk, amihez elég volt a személyi is. Kaptunk a háziorvostól egy-egy szurit is, vagyis beadattuk a Hepa-A oltást is, na meg felírattunk egy csomó széntablettát, végszükségre... :-)

Elintéztem az autó bérlést is (RentalCars), remélem ebben a 21 milliós városban tényleg ott fog állni egy emberke a reptéren egy táblácskával, amire az lesz írva, hogy Mr Hegyvari. A napokban próbáltam pesót váltani, de most már inkább úgy írom, hogy szerezni - mert Egerben nem csak minőségi marhahúst vagy halat, de pesót sem egyszerű beszerezni. Szóval szinte minden pénzváltóban aranyosan megmosolyognak a hölgyek - de azért 2 db ötszázasom már van. Sebaj, megoldjuk.

A pakolás szépen lassan már elkezdődött - ami furcsa az az, hogy tavaszi ruhákat, rövid ujjú ingeket, pólókat kell elővenni, pedig itthon éppen röpködnek a  mínusz 9-10 C fokok. Odakint Pueblában 9-28 C fok várható, amit nekünk még fejben tényleg át kell programozni....

Ja ami még fontos volt, az a hitelkártya. Ha autót akarunk bérelni, akkor kevés a sima debit kártya, vagyis ebben is intézkedni kellett, ugyanis egy mai magyar vállalkozó esetében ez sem olyan egyszerű. Mivel mi családi vállalkozásban dolgozunk és a saját főnökeink vagyunk, na meg több forrásból is jön be jövedelmünk - így egy kicsit problémásabb egy ilyen "hitelfelvétel", de kitartással és egy segítő baráttal ez vidáman megy. ( Kösz Ricsi )

Szóval ez is rendben van  - vagyis szombaton indulunk Londonba. A Heathrow reptéren várakozunk majd egy szűk öt órácskányit, aztán indulás az amerikai kontinensre, Mexikó városába. Várhatóan 11,5 órás repülőút vár ránk, amitől én azért parázok egy kicsit - na nem a repüléstől félek, hanem a tétlenség, az egy helyben ücsörgés nem az én műfajom. Egyszer a franciaországi Les Orres sípályáira utaztunk busszal, ami életem legszenvedősebb utazása volt. Aludni alig tudtam, ülni ennyit képtelen voltam - vagyis küzdöttem végig. Persze a végeredmény mindenért kárpótolt, de ezért tartok egy kicsit a hosszú úttól. 

Az útitervünk elég laza, mert mi elég ösztönösen tervezünk. Tudjuk nagyjából, hogy miket szeretnénk megnézni, de hogy milyen sorrendben fog ez megtörténni, az majd ott kiderül. Egy biztos, hogy az első három napunk ebben a sokmilliós metropolisban fog kezdődni, majd legurulunk Pueblába a barátokhoz - azután pedig majd meglátjuk.

Meglátjuk és Ti is megláthatjátok. Ugyanis azt találtam ki, hogy minden nap fogok egy kis összefoglalót írni - ugyanis én is nagyon szeretek ilyeneket olvasni, és hátha más is kíváncsi a mi kis trip-ünkre is. Tehát blogolni fogok Mexikóból, fotózom, irkálok - mert két hét után Nekünk is összefolynának az események. 

Az ötlet persze nem az enyém, nagyon sokan írnak ilyen beszámolókat, de az utóbbi időben két közeli ismerősöm is hasonló beszámolót írt a távoli kiruccanásáról - ami számomra is motiváló volt. Tehát elsőként ajánlom Simonyi Zsuzsi beszámolóját, aki párjával, Ádámmal Indiában és Srí Lankában járt ( Dream come true ), illetve itt van Fiser Orsi beszámolója is ( Orsi Kambodzsában ), aki igen bátran egyedül nekivágott Kambodzsának. Mindketten egy érdekes világot mutatnak be, amihez most szeretnék én is csatlakozni.

Tehát gyertek, bújjatok be a hátizsákomba a Canon gépem és az útikönyv mellé - és élvezzétek Ti is az utazást - ha máshogy nem, legalább így virtuálisan...