Mire jó a placebó, és mire nem? Csak beképzeljük a hatását? A szervezet öngyógyító erejének bizonyítéka?

A második világháború alatt egy Beecher nevű amerikai orvos csapata kifogyott a harctéri sebesültek ellátásához szükséges morfinból, így a nővér hatóanyag nélküli só-víz oldatot kötött be az infúzióba: csaknem azonos fájdalomcsillapodást tapasztaltak! Megfigyeléseit később, az 50-es évektől kezdve kísérletekkel is megerősítette, és ezzel fellendítette a placebó tudományos vizsgálatát, amely a mai napig virágzik a maga termékeny ellentmondásaival.

Kiderítették, hogy főleg olyan panaszoknál hat a placebó, amelyek kialakulásában, erősségében szerepet játszanak mentális folyamatok, mint az érzelmek, elvárások, gondolatok: ilyenek a fájdalom (pl. ízületi, fej, hasi diszkomfort), az allergiás panaszok, bőrproblémák, alvászavar, fáradtság, depresszió, szorongás, libidó hiány. Daganatos betegek szubjektív panaszaiban segített a placebó, hogy magát a daganatot objektíve gyógyította volna, erre nem találtam adatot.

Egy tabletta, egy infúzió, injekció, vagy akár egy ál-műtét is lehet placebó, sőt, többen leírták a placebó-hatást placebó nélkül: amikor az orvos figyelmes és támogató jelenléte, az általa adott tájékoztatás, remény csökkentette a panaszokat, nem pedig egy tabletta. Ezt a jelenséget szokták „orvosgyógyszernek” is hívni.

Az elképzelés, ami szerint a placebó-hatást csak beképzelik az emberek, csak a szubjektív panaszokat enyhíti, és a placebónak nincs semmi specifikus biológiai, mérhető hatása, teljesen megdőlt. A placebó fájdalomcsillapítás agyi képalkotó eljárásokkal kimutathatóan gátolja a fájdalomérző területek aktivitását. Sőt, az agyunkból egészen a gerincvelőnkig lenyúlnak olyan, morfin-szerű anyagokat kibocsájtó idegpályák, amik gátolják a fájdalomérzékelést. Tehát egy placebónak is lehet objektív, biológiai hatása.

Ha egy biokémiai hatóanyagot is tartalmazó fájdalomcsillapító gyógyszert veszünk be, akkor a külső biokémiai hatóanyag és a pszichobiológiai úton felszabaduló belső fájdalomcsillapítók együttesen okozzák a fájdalom enyhülését. Ezt olyan kísérletek is alátámasztják, ahol infúziós betegeknek valódi morfint adtak be, de úgy, hogy a betegek ezt nem tudták. Az ilyenfajta rejtett gyógyszerelés tanulsága az, hogyha kiiktatjuk a belső pszichobiológiai fájdalomcsillapítókat (mert eltitkoljuk a beteg elől, hogy gyógyszert kap), akkor a fájdalomcsillapító hatásnak akár az 50%-a is elveszhet! Azért is lenne fontos, hogy minden orvosi kezelésnél ügyeljenek a lehető legerősebb placebó-hatás elérésére is, mert a kezelés külső biokémiai és belső pszichobiológiai hatásai nemcsak összeadódhatnak, hanem egymást erősítve felszorozhatják a közös hatást.

A placebó hatásosságát megszabja, hogy a placebót kapó mennyire hisz benne, mennyire erősíti meg a pozitív elvárásait: ha egy tablettát azzal a kísérő szöveggel adunk oda az ezotéria egyik elkötelezett hívének, hogy a legújabb biokémiai felfedezések alapján készült szer, akkor ugyanúgy kicsi placebó-hatást fogunk elérni, mintha a tudomány egyik hívének adnánk egy szert mondván, hogy egy rituálé keretében gyógyító energiákkal lett átitatva. Ha egy módszer semmi mást nem csinál, mint kiváltja a placebó-hatást, akkor már is rengeteget elért - és adott esetben ehhez a sikerhez a gyógyító is sok munkával és energiával (figyelem, elfogadás, értelemadás) járult hozzá. Ezért káros következménye is lehet, amikor orvosok vagy tudósok úgy nyilatkoznak komplementer (nem kórházi, pl. természetgyógyászati) kezelésekről, hogy „a placebónál nincs erősebb hatása, tehát teljesen hatástalan”, hiszen az efféle kijelentések legyengíthetik a hitet, miközben nem feltétlenül kínálnak az adott személy számára elfogadható hatékonyabb alternatívát.

Számomra meglepőek voltak elsőre azok a kutatások, ahol a placebót kapóknak utólag elmondták, hogy a gyógyszerükben semmilyen külső gyógyhatású anyag nem volt. Ugyanis a panaszaikban ezután sem észleltek romlás. De még megdöbbentőbbek azok az eredmények, amik szerint ha a kezelés előtt mondják el, hogy ez egy placebó kezelés, akkor is hatni fog!, noha az eredeti rejtett-placebó kezelésnél valaminél kevésbé. Ezt a fajta őszinte placebó-kezelést azért is kezdték el vizsgálni, mert noha az orvosok kb. 80%-a hazánkban is élete során alkalmazott már placebót, etikailag kérdéses, hogy egy gyógyítónak szabad-e kegyes hazugsággal becsapni a betegeket a gyógyításuk reményében? Annak a közlésén túl, hogy a „gyógyszer nem tartalmaz konkrét biokémiai hatóanyagot”, az őszinte placebó kezelésnél a hatékonyság fokozásához el lehet azt is mondani, hogy „másoknak működött”, vagy utalhatnak a belső pszichobiológiai mechanizmusokra is.

A placebó-hatást nemcsak betegségek panaszainak csökkentésére lehet használni, hanem bizonyos panaszok megelőzésében is hatékony volt, sőt, a mindennapi életben alkalmazott hangulatjavító szerek (tea, kávé, cigi, alkohol, energiaital, drogok) hatásai is fokozhatóak. Mindezekből az az ötlet bontható ki, hogy amikor egy szert vagy módszert alkalmazunk magunkon bármilyen okból (gyógyítás, megelőzés, hangulatjavítás), akkor szentelhetünk egy kis időt a pozitív elvárásaink tudatosításának, elképzelhetjük a kívánt hatás elérése milyen érzéssel jár, megérezhetjük, hogy mire volna szükségünk, hogy a belső öngyógyító folyamatokat felerősíthessük. És ahogy láthattuk, ha hiszünk a módszerünkben, akkor úgy is hathat, hogy tudjuk: nincs biokémiai alapja.

Másrészről, a gyógyszerek és más szerek néha mellékhatásokat okoznak, a kutatások szerint ezeknek a panaszoknak egy része a nocebó-hatás számlájára írható. Vagyis nem a szerben lévő biokémiai anyagok okozzák, hanem belső folyamataink, pl. a szerhez kapcsolódó félelmek, negatív elvárások, vagy az is lehet, hogy egyébként is meglévő panaszainkért tesszük meg a szert bűnbaknak. A nocebó-hatás csökkentésében segíthet, ha a betegtájékoztatóban a mellékhatásokról szóló részletes felsorolásokat csak szükség esetén olvassuk el (vagy megkérünk valakit, hogy helyettünk olvassa el, és ha tapasztalunk magunkon valami gyanúsat, akkor őt kérdezzük meg, hogy okozhatta-e a gyógyszer). Az is segíthet, ha a kezeléshez kapcsolódó szorongással megtanulunk empatizálni, és megtanuljuk szabályozni.

Összegzésként: a placebó-kutatások izgalmas betekintést engednek a saját belső működésünkbe, abba, hogy az elménk milyen erősen (már-már elválaszthatatlanul) össze van fonódva a testünkkel, és hogy milyen lehetőségeket és korlátokat találtak az emberek öngyógyító erejének kihasználásában.

A cikkemhez témavezetőm, az ELTE Pszichológia és Pedagógia Kar Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének igazgatója, dr. Köteles Ferenc „A placebó-válasz” c. könyvére támaszkodtam (ld. videó), ami még sok más érdekes kísérleti eredményt, elképzelést és dilemmát tartalmaz, minden érdeklődőnek jó szívvel ajánlom.

dr. Tihanyi Benedek
testtudat tréner, jógaoktató, kutatóorvos
face page, face group, e-mail, hírlevél
baratkozzatesteddel.blog.hu