A német megszállás drámája zárt ajtók mögött

Lánctalpak csörgése a vasárnapi csendben

1944. március 19-én esős, borongós vasárnap virradt az országra. A budai Sándor-palotában, a kormányfői rezidencián hajnali fél kettőkor Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter telefonhívása ébresztette fel Kállay Miklós miniszterelnököt.

A belügyminiszter közölte:

a bicskei és ceglédi vasútállomást lezárták, páncélozott harcjárműveket, harckocsikat és katonaságot vagoníroznak ki. Időközben kezdtek sorra befutni a vidéki helyőrségek jelentései is, megerősítették, hogy Hegyeshalom felől német katonai gépkocsioszlopok tartanak Budapest irányába.

A hírek hallatán a miniszterelnök azonnal magához rendelte a Honvéd Vezérkar helyettes főnökét, Bajnóczy vezérezredest, a Budapesten tartózkodó három hadseregparancsnokot, Náday István, Beregfy Károly és Vörös János vezérezredeseket, a kormányzó katonai irodájának vezetőjét, valamint a külügyminiszter helyettesét, Szentmiklóssy Andort a teendők megbeszélésre. A március 17-én Hitler meghívására Klessheimbe kiutazott Horthy kormányzóról, és a kíséretében tartózkodó delegációról ekkor még semmi hír nem érkezett.

A tanácskozás közben két távirat futott be; az egyik Ghiczy Jenő külügyminisztertől, a másik pedig Szombathelyi Ferenc vezérezredestől, a Honvéd Vezérkar főnökétől érkezett. A még március 18-án késő este datált külügyminiszteri távirat egyetlen mondatból állt:

Ez persze egészen mást jelentett, a kódolt üzenet arra figyelmeztetett, hogy küszöbön áll a német katonai megszállás.

Szombathelyi vezérezredes helyetteséhez címzett táviratában az állt, hogy mindaddig, amíg a kormányzó nem érkezik Budapestre, nem történhet semmilyen intézkedés, az országba bevonuló német csapatokat barátságosan kell fogadni.

Beigazolódni látszott báró Maximilian von Weichs vezérezredes, a német megszálló csapatok parancsnokának megjegyzése:

Keitel megfenyegette a magyar kormányt

Nem sokkal később Greiffenberg tábornok, a német követség katonai attaséja jelentkezett be a miniszterelnöknél, és átnyújtotta Wilhelm Keitel vezértábornagy, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) vezetőjének táviratát.

a hadműveletet pedig a Führer és a magyar kormányzó megállapodása alapján hajtják végre.

Keitel üzenete azt is tartalmazta, hogy a német megszálló erők erélyesen, de nem ellenségesen fognak fellépni, mindehhez fenyegető éllel hozzáfűzve, hogy

A válságtanácskozáson élénk vita alakult ki a fegyveres ellenállásról. Keresztes-Fischer belügyminiszter az ellenállás mellett szállt síkra, közölve, hogy riadóztatta a rendőrség és a csendőrség alakulatait.

A tanácskozáson részt vett katonai vezetők egybehangzó véleménye szerint viszont sem az országban állomásozó magyar csapatok létszáma, sem pedig felszereltsége nem teszi lehetővé a Wehrmacht és a Waffen-SS beözönlő egységeivel szembeni katonai fellépést.

Ezt látszott alátámasztani a német katonai attasé közlése is; Greiffenberg tudatta, hogy 11 hadosztály lépte át az országhatárt, a Budapest megszállására kijelölt egységek hamarosan, reggel hat órára elérik a fővárost.

A megszállás fenyegető előszele

1944. március 15-én este Horthy Miklós kormányzó a nemzeti ünnep alkalmából megrendezett operaházi díszelőadáson vett részt. A szünetben "halaszthatatlanul sürgős ügyben" , a német nagykövet, Von Jagow jelentkezett be a kormányzóhoz, az előadás után pedig átadta Horthynak Adolf Hitler táviratát.

ahol majd személyesen megtárgyalhatják a kormányzó által korábban szorgalmazott, de válasz nélkül maradt katonai kérdéseket. Hitler betegségére hivatkozva mentette ki magát, amiért korábban nem válaszolt Horthy felvetéseire, egyben azt is közölte, hogy sürgősen vissza kell térnie a főhadiszállásra, ezért kéri az azonnali találkozót.

– írja visszaemlékezéseiben Horthy Miklós. Március 16-án délelőtt Horthy magához kérette várbeli dolgozószobájába Kállay miniszterelnököt, Csatay Lajos honvédelmi és Ghiczy Jenő külügyminisztert, valamint Szombathelyi Ferenc vezérezredest, vezérkari főnököt.

A tanácskozás célja annak eldöntése volt, hogy a kormányzó eleget tegyen-e Hitler meghívásának.

Drámai megbeszélés

1944 márciusára igencsak hűvössé váltak a magyar-német kapcsolatok. A kormányzó egy évvel korábbi, 1943 áprilisi klessheimi látogatásán Hitler szemrehányást tett Horthynak Kállay Miklós „áruló”, a szövetséges hatalmakkal kapcsolatot kereső tapogatózásai miatt. A német hírszerzés pontos információkkal rendelkezett a magyar kormány, és az angolszász szövetségesek képviselői közötti kapcsolatfelvételről.

Horthy már 1943 szeptemberétől többször kérte Hitlertől a Szovjetunió területén állomásozó magyar haderő visszavonását a Kárpátok vonalára.

és már 1943. szeptember 30-án utasítást adott a Magyarország katonai megszállását előkészítő, Margarethe-I. fedőnevű terv kidolgozására. Tekintettel a feszült helyzetre, Hitler március 15-i meghívása több mint gyanús volt a magyar politikai vezetés számára, ráadásul március elejétől jelentős német csapatösszevonásokat észleltek Burgenlandban, a magyar határ mellett.

A március 16-i tanácskozáson mind Kállay miniszterelnök, mind pedig Csatay honvédelmi miniszter ellenezték a kormányzó kiutazását, csapdának vélve a meghívást.

Ghiczy azzal érvelt, hogy az elmúlt napokban fogadta Hitler Tiso szlovák államelnököt, valamint a román „conducatort” Antonescu marsallt is, ezért a meghívás elhárítása csak fokozná a feszültséget.

Szombathelyi a keleti fronton lévő magyar csapatok kivonása miatt tartotta fontosnak, hogy –tekintélye okán – a kormányzó személyesen tárgyaljon Hitlerrel. „Kezdetben én is kevés hajlandóságot éreztem erre az utazásra, de végül nem tudtam elzárkózni a külügyminiszter és a vezérkari főnök érvei elől – emlékezett vissza Horthy a memoárkötetében. Végül eldöntötték, hogy másnap, március 17-én a kormányzó – eleget téve Hitler meghívásának – kiutazik a Salzburg melletti Klessheim kastélyba, hogy találkozzon a führerrel.

Akkor tekintsem magam fogolynak?

A kormányzói különvonat, a Turán 1944. március 18-án a reggeli órákban futott be a salzburgi pályaudvarra.

Horthyt Hitler négyszemközti tárgyaláson fogadta a klessheimi kastélyban, a tárgyaláson ugyanakkor részt vett Paul Schmidt, Hitler tolmácsa, noha a kormányzó tökéletesen beszélt németül.

Közölte, hogy mivel Magyarország az irányváltás gondolatával foglalkozik, elkerülendő az „olasz áruláshoz” hasonló helyzetet, „intézkedések megtételére kényszerült” az országgal szemben.

Horthy így emlékezett vissza Hitlernek erre a drámai, az ország sorsát végzetesen eldöntő bejelentésére: „Nem tudom – mondottam - mit ért ön azon, hogy meg kell tennie intézkedéseket. Ha ez azt jelentené, hogy ön katonai rendszabályokra, vagyis független és szuverén államunk megszállására gondol, amely méghozzá annyi áldozatot hozott Németországért, akkor ez példátlan szörnyűség lenne. A legnyomatékosabban óvom önt ettől, és tiltakozom az ilyen meggondolatlan lépés ellen, amely kimondhatatlan gyűlöletet váltana ki az ön kormányzatával szemben.”

A megszállás német részről azonban eldöntött tény volt; a tárgyalások idején már kiment a parancs a német csapatokhoz a bevonulás megkezdésére. Mivel Hitler hajthatatlan maradt, Horthy közölte vele, így semmi értelme a tárgyalásoknak, és haladéktalanul hazautazik.

Horthy különvonatát azonban bombatámadás veszélyére hivatkozva visszatartották.

Késő délután újabb találkozót tartottak, ekkor már a vezérkari főnökök bevonásával.

Hitler a becsületszavát adta

Hosszadalmas és nem egyszer éles hangú vita után Hitler kijelentette, amennyiben Horthy egy, a németek bizalmát bíró kormányt nevez ki, azonnal kivonja a megszálló csapatokat, és erre becsületszavát adta.

A kormányzó végül elfogadta ezt a megoldást, de a Von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter által átnyújtott közös kommüniké aláírását - amelyben az szerepelt, hogy a német csapatok a magyar kormányzat egyetértésével vonulnak be az országba - megtagadta.

A kormányzói különvonatot Budapest felé többször is megállították; ekkor már javában zajlott az ország megszállása. Még a vonaton mutatkozott be a kormányzónak a frissen kinevezett új budapesti német nagykövet és teljhatalmú birodalmi megbízott, Edmund Veesenmayer. A Turán 1944. március 19-én, nem sokkal 12 óra előtt futott be Kelenföldre.

Ekkora már a német megszálló csapatok kezén volt az összes stratégiai fontosságú pont a fővárosban,

Az ország német megszállása befejezett ténnyé vált.

Ellenállás Újvidéken, a Gestapo az Astoriában

Az ellenállás szimbolikus volt ugyan, de akadtak magyar alakulatok, amelyek a jelentős túlerő ellenére szembeszálltak a német megszálló erőkkel. Újvidéken például a hídőrség másfél órás tűzpárbajt vívott a németekkel, a támadók 28 halottat veszítettek, a magyarok vesztesége csak egyetlen fő volt.

Kisebb harcok voltak Sopronban, Győrött, Székesfehérváron és a budaörsi reptéren, sőt, a budai várban is, ahol tízfős veszteséget szenvedtek el a német megszállók. Kállay Miklós és kormánya még a március 19-i, a kormányzó hazaérkezése után azonnal megtartott koronatanácson lemondott; maga a miniszterelnök az őt lefogni készülő Gestapó elől a török követségre menekült.

már aznap megkezdődött a németellenes ellenzéki politikusok, konzervatív arisztokraták és baloldali, liberális értelmiségiek letartóztatása. A németek Imrédy Bélát akarták megtenni Kállay utódjának, de Horthy erélyes tiltakozására végül elálltak ettől a szándékuktól.

Horthy elutasította a szélsőségesen németbarát Ruszkay altábornagy miniszterelnöki kinevezését is. Végül a berlini magyar nagykövet, Sztójay Döme miniszterelnöki kinevezése lett a kompromisszumos megoldás.

Hitler becsületszava nem sokat ért, a németbarát politikus kinevezése ellenére sem nyerte vissza az ország a szuverenitását. Horthy abban bízott, hogy a volt tábornokból lett diplomata hű marad hozzá, mint egykori hadurához.

A március 22-én megalakult Sztójay-kormány azonban a német parancsok szolgai végreható szervezetének bizonyult; hivatalba lépésével megkezdődött a magyar történelem egyik legtragikusabb korszaka.