Tudomány

Hitler dührohamot kapott, amikor lefasisztázták

A két fogalmat ma sokan szinonimaként használják, pedig azon túl, hogy mindkettő totalitárius rendszert takar, kevés a közös pont. Saját népét sem Hitler, sem Mussolini nem tartotta sokra, a Führer dührohamot kapott, amikor államát „lefasiztázták”. A két diktatúra elméletben és gyakorlati megvalósulásában is más – a fogalmak tisztázásában Ormos Mária segített.

Fasiszta és náci, nácizmus és fasizmus két olyan fogalom, amelyet manapság (is) sokszor és sokan használnak egymás helyettesítésére. Nemcsak a köznyelv, megesik politikusokkal, véleményvezérekkel is, főleg az internet botcsinálta megmondó embereinek dolgozataiban. Kár érte, mert hibás, és még a diktatúrák bukását követő évtizedek – sok helyen hivatalosnak számító retorikája alapján – sem moshatjuk őket össze.

Sötétben minden macska fekete

Sötétben minden macska fekete, de ha fényben nézzük az egyik fehér, a másik cirmos, a harmadik pedig barna és így tovább

– fogalmaz a 24.hu-nak Dr. Ormos Mária Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

Miért épp most?

Miért pont március 23-án írunk erről a témáról? Mert 1919-ben ezen a napon bontott zászlót Benito Mussolini fasiszta mozgalma.

A fasizmus, olaszul fascismo szó történeti gyökerekkel rendelkezik. A fasces egy vesszőnyaláb mellé tűzött bárddal, különleges, díszes változatát az ókori Rómában a győztes hadvezér előtt vitték a diadalmenetben, később emellett császári jelkép lett. A választás önmagában sokat elmond Mussolini rendszeréről, ahol az egységet, győzelmet hirdette.

A náci (nazi) a német nemzetiszocializmus (Nationalsozialismus) szó, egyben Hitler pártjának, a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) a rövidítése.

Míg tehát az első csak és egyedül Mussolini Olaszországát, addig utóbbi kizárólag Hitler Német Birodalmát jellemzi.

Kígyót-békát kiabáltak egymásra

Hogy mennyire nem egységes a két ideológia, arra a Führer egy kirohanása a legjobb példa:

A ’30-as évek közepén egy vendég megemlítette Hitlernek, milyen jó, hogy Németországban is megjelent a fasizmus. A náci vezér erre magából kikelve kérte ki, hogy államát bárki is fasisztának nevezze

– emeli ki Ormos Mária.

Hitler nem tartotta sokra Mussolinit, az olasz haderő sorozatos veresége sok fejtörést okozott neki, szövetségüket mindkét fél részéről a szükség szülte és az érdek tartotta fenn. A felszínen persze hatalmas volt az egyetértés, szinte színpadias a barátság, de ez mind külső máz volt csupán, amit ráadásul később öltöttek magukra.

1935 előtt a fasiszta olasz és a német náci sajtó még kígyót-békát kiabált egymásra, Olaszországban elítélték a német antiszemitizmust, károsnak tartották, úgy vélték az egyre agresszívabb zsidóellenesség nem vezet sehova. Az SA-val történt leszámolást pedig közönséges gyilkosságként értékelték olasz fasiszta körökben.

A szükség nagy úr

A vízválasztó az imént már említett 1935 volt. Mussolini egészen addig igazodási pontként tekintett Nagy-Britanniára, ám miután London nem támogatta a Duce törekvését Abesszína (ma Etiópia) teljes bekebelezésére, szakított az angolokkal. Hitler viszont hadianyaggal és szénnel segítette, így Itália szekere egyre szorosabban kötődött a Harmadik Birodalomhoz.

Később pedig már nem volt más választás. Mussolininak egyre több sérelmet kellett lenyelnie szövetségese részéről, hangulata mindinkább „németellenessé” vált. Szakítani mégsem mert, hiszen tudta, Hitler támogatása nélkül elveszett.

Tökéletes kontrollra törekedtek

Térjünk rá a konkrétumokra, jelesül milyen párhuzamokat és különbségeket találunk a fasizmusban és a nácizmusban. A legfontosabb, és szinte minden más hasonlóság ebből adódik, hogy mindkét esetben totális államrendszerről beszélünk, amely a társadalom minden rétegének szabadságát blokkolta.

Ugyanabba az eszmerendszerbe vonta be az egész lakosságot, megszervezett, egységekbe tömörített, ellenőrzött és irányított minden társadalmi réteget, korosztályt az élet összes szintjén és területén. A pártközpontból irányították a kultúrát, tömegtájékoztatást, a lényeg az egy párt, egy vezér, egy vélemény elve alapján mindent egységesíteni.

A gyakorlatban azonban már itt is voltak különbségek. Az olasz cenzúra és engedélyeztetés nem volt túl rigorózus, körülbelül úgy működött, mint itthon Aczél György idejében. A német rendszer ennél sokkal szigorúbb volt.

Óriási különbség például, hogy Itáliában nem volt képrombolás, könyvégetés, míg a németeknél ez gyakran, és hisztérikus tömegjelentként zajlott.

Kevesen tudják, miszerint a fasiszta olasz vezetés magyar irodalmat is adott a nép kezébe, Mikszáthot, Móriczot fordítottak, sőt Mussolini többször idézte Petőfit.

Birka nép, buta nemzet

A két diktátor közös tulajdonsága volt, hogy mélységesen lenézte saját népét, megvetette a tömeget.

A Duce birkanyájhoz hasonlította országa lakosságát, amelyet a pásztornak botjával kell irányítania, és ez a pásztor természetesen ő maga volt. Hitler a Mein Kampfban is többször leírta, majd számos alkalommal hivatkozta elméletét:

  • A népnek ellenségképet kell mutatni, de mindig csak egyet, mert ha egyszerre kettő van, már összezavarodik és nehezebben irányítható.
  • Egyszerű, primitív állításokkal kell kiállni az emberek elé és azokat addig ismételni – mindig csak ugyanazt –, míg a legbutább is álmából felkeltve visszamondja

– sorolja a professzor, mire tartotta Hitler az őt magasba emelő németek képességeit. Objektív céljuk nyilvánvalóan a tömegek irányítása volt ugyanazon eszközökkel.

Akkoriban szuggesztív volt, ma inkább komikusnak tűnik:

Nemzeti vagy „faji” alapon –nem mindegy

Alapvető, és talán a legnagyobb különbség volt a két diktatúra között, hogy míg Mussolini rendszere nemzeti, addig Hitleré faji alapokon állt, és ez határozta meg a zsidósághoz való viszonyt is. Az olasz nemzeti állam lehetővé tette a vezető nemzethez való integrálódást tekintet nélkül hitre és származásra, az itáliai zsidóságban nem látott ellenséget, nem kezelte különálló részként.

Vallását megtartva bármely zsidó olasznak tarthatta magát, sőt a fasiszta elitben sokáig jelen voltak zsidó vezetők.

Ez 1938-ban változott meg német hatásra, pontosabban fogalmazva erős nyomásra. Ekkor született meg a fasiszta állam első, és egyetlen zsidótörvénye, ami körülbelül a magyar első zsidótörvény szellemiségét tükrözte. Ettől kezdve megjelent az utcai erőszak, izraelita vallásúakat értek fizikai bántalmazások, ám a gyilkosságok, deportálások csak később, és kizárólag a Wehrmacht által megszállt észak-itáliai területeken folytak.

Hitler hamis biológiai alapokon »kidolgozott« fajelméletébe viszont senki be nem férkőzhetett. Aki nem az »árja fajhoz« tartozónak született, az csak a birodalom másodrendű polgára, rosszabb esetben kiirtandó személy lehetett

– emeli ki Ormos Mária.

Ennek a holokausztban csúcsosodó következményei közismertek, de ne feledkezzünk meg a szláv népek alávetéséről, a németek által megszállt területeken tapasztalt brutalitásról sem.

Mussolinit le lehetett váltani, Hitlert nem

Végül mindkét diktátor sorsa a halál lett, de míg Hitler bukását Németország teljes összeomlása és kivéreztetése előzte meg, Itália „olcsóbban” megúszta – a németekhez képest legalábbis mindenképp. Ez már azon múlott, melyiküknek milyen hatalom összpontosult a kezében, ám témánk szempontjából épp ezért érdekes.

Paul von Hindenburg államelnök halála után Hitler egyedüli „első emberként” birtokolta a hatalmat, és miután a hadsereg vezérkarából is eltüntette a realista, racionálisan gondolkodó embereket, a legkisebb kontroll nélkül irányította Németországot.

Olaszországban egészen más volt a helyzet. Mussolini a háttérbe szorította, bábbá tette III. Viktor Emánuel királyt, de meghagyta pozíciójában. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az uralkodó alkalom adtán, aktuálisan 1943 nyarán a Duce-ellenes puccs központi figurájává válva lemondassa és börtönbe vesse Mussolinit. Ehhez persze szükség volt arra, hogy az olasz vezér nem tudta „megtisztítani” a vezérkart, amely a Fasiszta Nagytanács közreműködésével a kellő pillanatban hatalma átadására tudta kényszeríteni.

Végezetül egy mondat, amivel visszautalunk cikkünk elejére: a nácizmus és a fasizmus éppúgy nem egymás szinonimája, ahogy Benito Mussolini és Adolf Hitler nem egy személy.

(Kiemelt kép: LEEMAGE)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik