Mátrabérc Trail beszámoló, avagy (a nagy visszatérés), (a nagy tavaszi célverseny) egy edzőfutás krónikája

Felkészülés
Amikor tavaly ősz végén, tél elején elkezdtem Jakus Bélával edzeni, fizikális állapotom alját súroltam. Túlsúly, kellemetlen érzetek futás közben, kedvetlen edzések, elszállt pulzus, lassú tempó minden távon és szinten. Volt hát min dolgozni. S ez még csak röpke 5 hónapja volt. Legyen ez a kiindulási alap, mert hát ez is volt. Nyilván könnyebb a fejlődés, ha van némi futómúltja az ember lányának, szerencsére sok mindenre emlékszik az izomzat, a keringés és még az is nagy mázli, hogy örömömet leltem a számomra is sok meglepetést tartogató fogyási projektben (hála és elismerés ezért MacPherson Évának).

Így hát a reméltnél mondhatni jóval hamarabb mutatkoztak meg azok a változások, amelyek miatt január végén, amikor kikerült a verseny FB oldalára, hogy megtelt a 250-es nevezési limit, ám még nem fizetett mindenki, ergo volt szabad hely a mezőnyben, sebtiben elküldtem a nevezésem.

És ekkor még csak január végét írtuk, csupán két hónapja futottam Béla tanítványaként és voltam Éva fogyásra áhítozó mentoráltja. De olyan gyorsan változott minden az állapotomat illetően, hogy egyszerűen elkezdtem hinni benne, meg vágyni rá, hogy talán már idén összejöhet egy „rendes” Mátrabérc. A Bükki Fun Run-on történt balesetem megtorpantott. A törés és műtét utáni napokban nem tudtam, hogy mikor és milyen szinten tudok újra futni, de szerencsére az inamba szállt bátorság csak abban akadályozott, hogy terepre menjek, a teljesen futásmentes időszak hét napig tartott. Pár hétig csak aszfalton futottam, ott próbáltam némi szintet varázsolni az edzéseimbe. A VTM -bár hosszúfutás volt- de a szintek onnan is hiányoztak. Április 8-án mentem el az első olyan útvonalra futni, amelynek már köze van egy Mátrabérc szintű felkészüléshez (26km/1300m szint). Azért ez nem hangzik biztatóan, ráadásul maga a futás sem sikerült jól. Alacsony intenzitása ellenére kifejezetten fárasztó, nehéz edzés volt, utána napokig izomlázzal küzdöttem. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy van-e értelme így elindulni. Egyértelmű volt, hogy túl jól nem sikerülhet a Mátrabérc. Kisebb csodában bízva, meg Béla biztató gondolatai kapcsán a nem indulást végül elvetettem, de tudtam, hogy a fizikai megpróbáltatás mellett komoly mentális erőpróba is vár majd rám.

Verseny előtt egy nappal
Hihetetlen pörgős nap volt a péntek, ami megnehezítette a hangolódást és a pihenést a másnapi versenyre. Mire végre ágyba kerültem este 11 után, a szinte maxra pörgetett idegrendszerem képtelen volt kikapcsolni, alig bírtam elaludni, majd Benedek, a kisebbik fiam kezdett élénkülni, volt kb. 2 óra, amikor folyamatosan mocorgott, rugdosta magáról a takarót, lökdösött, s mint egy rendes csecsemő, folyamatosan szopni vágyott. Na szép, klassz napnak nézek elébe, gondoltam magamban, miközben egyre feszültebben figyeltem, ahogy múlnak az értékes órák, amelyeket akár alvással is tölthettem volna. 4.40-kor, mire végre Bence is nyugalomra lelt, az órám kíméletlenül jelezni kezdett…

Felszerelés, frissítés
Meleg napra számítottunk, könnyű technikai futópólóban, rövid futósortban futottam, fejemben világos sildes sapka, lábamon kopott Nike Vomero. A kényelem és a szellős viselet volt a fő szempont. Béla a verseny hetében még rapid frissítési tréninget tartott (vicces, de totál kezdő vagyok a tudatos frissítés terén), aminek köszönhetően néhány új cuccra alapoztam az egész frissítési stratégiámat (jó kis dilettantizmus, mi?!). Sponser izocuccokat vittem, Competitiont, Long energy-t és Isotonic-ot, ezeket long energy gélekkel egészítettem ki (amiket már ismertem és korábban is használtam), mindezt sótablettával, szükség szerinti magnosolvval megspékelve. A pontokon csak folyadékot akartam tölteni, meg gyümölcsöt enni.

A verseny
A rajt helyszínére, Sirok-Kőkútpusztára tök jó időpontban érkeztünk meg. Úgy tűnt, hogy minden szükséges előkészületre kapkodás nélkül tudunk sort keríteni. Nekem az egyéni frissítésemet kellett leadnom, mosdóznom, feltöltenem a kulacsaimat, kicsit még ennem, napkrémeznem, stb. Aztán nem sokkal 8 előtt kiderült, hogy fél órát késik a rajt a transzferbusz műszaki problémája miatt. Na akkor még egy kicsit ettem, hogy ne pont éhesen rajtoljak 8.30-kor.

Kicsit bizonytalan voltam azzal kapcsolatban (is), hogy a rajtkapu mögött hol helyezkedjek el. Nem egyszerű feladat, mert korábbi emlékeimből tudtam, hogy a mezőny legeleje nagyon kilő, utánuk közvetlenül viszont sok olyan sporttárs is helyet foglal, akik mögé alaposan be lehet ragadni. Kicsit be is ragadtam… Nehéz előzni, nagyon nyomja fel a pulzust, fárasztó cikázni a keskeny ösvény és a bozótos perem között. Ez van, nem szólok senkinek, ha tudok, előzök, ha nem, megvárom, amíg adódik rá lehetőségem. Mindenesetre nekem furcsa, hogy miért dönt valaki amellett, hogy előre áll, miközben vannak nála jóval gyorsabban haladók. Mindegy, ez kb. minden verseny velejárója…

A pulzusomat 152-162-es értékek közé lőtte be Béla, a felső értéket kezdetben kissé magasnak találtam a jelenlegi állapotomhoz mérten, de végül is rábíztam magam (eddig sem igen voltak rossz meglátásai). Mentem hát fölfelé, a futás, gyors gyaloglás kombinációját váltogatva attól függően, hogy mennyire volt meredek az emelkedő, milyen értéket mutatott az órám és mit engedett a kezdeti kilométereken a sűrű mezőny. Közben folyamatosan kortyolgattam a bekevert Sponser competitionből, ami egyáltalán nem esett nehezemre, míg Oroszlánvárig elértem (1.24) folyamatosan jó erőben tudtam haladni.

Oroszlánvárnál töltöttem az egyik kulacsomba (2 fél literes volt nálam), a másikban még volt víz, talán félig. Azt gondoltam, Kékesig bőven elég lesz kb. 7 dl folyadék. A frissen töltött kulacsomba bedobtam két darab isostar tablettát. A két tablettát könnyebb volt bepottyantani a kulacsba, mint egy papírtasakos izoporral szórakozni. Amint feloldódott a két tabletta, nagyot kortyoltam a folyadékból és döbbenten tapasztaltam, hogy túlságosan tömény és az íze is vacak. Ekkor már felfelé tartottam az oroszlánvári emelkedőn, a vízvételi lehetőséget magam mögött hagyva. Gyors vívódás után leöntöttem róla egy jó adagot és hozzákevertem még egy kis tiszta vizet a másik kulacsomból, amiben azonban így nem maradt semmi. Volt tehát fél literem az előttem lévő bő 9 km-re, amelyben 717 méternyi szint is akadt. Ezt eléggé elbénáztam. Mind a két kulacsot tele kellett volna tölteni, de én csak az egyikkel foglalkoztam! Innen takarékosan kortyolgattam, egyrészt, hogy beosszam, amim van, másrészt továbbra sem ízlett az izolötty, de ez volt minden folyadékom, így nem volt választásom. Ráadásul gélt sem nagyon tudtam enni, mert arra is bőségesen kell inni. Ügyes mi?! Na de sebaj, olyan brutálisan meleg nem volt még, igyekeztem a gondolataimat másra terelni erről a frissítési bakiról és közben morzsolgattam a képzeletbeli rózsafüzért, hogy elég legyen, míg felérek Kékestetőre (2.52). Elég lett! Éppen, de jól voltam, nem borított meg a kisebb folyadék deficit. Béla segített tölteni, Belus Tomi, mint egy rossz lesifotós, csak kattintgatott és nem törődött a sporttársai bénázásával. Vicceskedve odaszóltam neki, majd ettem egy darab banánt, aztán uzsgyi tovább is suhantam.

Olyan szakasz jött, ahol a lejtés miatt futni kellett, ám a köves, technikás ösvény nem adott kellő önbizalmat, ráadásul előre paráztam a közelgő Sombokor miatt. Kezem, lábam féltettem, a száraz, morzsalékos, köves, meredek lejtőn óvatosan ereszkedtem fától fáig. Hiába lejtő, pont olyan, amilyenen a magamfajta itt-ott sérült egykor merészebb napokat megélt (anya)futó, megtorpan. Miután leértem, elkezdtem a frissítéssel is foglalkozni. Nagyokat kortyoltam a friss, hűs vízből, sótablettát ettem és élveztem, hogy ismét futható talaj van a lábam alatt. Galyatetőig nagyjából eseménytelenül zajlott az életem. Minden jó volt, a Rudolf-tanyai elágazás és a tető közti szakaszon még futni is tudtam. Folyamatosan előzgettem, főleg srácok voltak körülöttem, de az eredménylista alapján a női mezőnyben is hoztam a helyeket.

Galyatetőn (4.13) Belus Tomi sietett a segítségemre (Köszi, Tomi, itt is, egyszerűen be kell látnom, hogy kell egy depós, úgy sokkal-sokkal könnyebb!). Töltötte az izoport a kulacsomba, mosdatott, mint egy gondos apuka (biztos az is). Sajnos így sem tudtam eléggé elmélyedni a szükségleteim rejtelmeiben, így elfelejthettem el azt is, hogy szerettem volna egy kis gyümölcsöt enni. Narancsra vágytam, arra, hogy végigfolyjon a nyelőcsövemen a narancslé édes-savanyú íze, de ezt elszalasztottam. Bosszankodtam kicsit, de nem volt mit tenni, mentem tovább. A Galya utáni jól futható szakaszokat sikerült nem jól megfutni, pontosabban a pulzusom a helyén volt, és nem is láttam értelmét, hogy 30 km után elkezdjem szétcsapni magam, mert még túl sok volt a végéig. Így hát beálltam egy konzervatív tempóra és abban ereszkedtem lefelé. Sokszor eszembe jutott a reggeli rajt óta, hogy mennyire más állapotban voltam a legutóbbi Bércen. Ezen a szakaszon vágtáztam akkor, meg nagyjából mindenhol a mostanihoz képest, de persze tudtam, hogy most más idők járnak (egyelőre), alázattal és a jelen állapotomat tisztelve haladtam tovább. Talán valamikor itt, tehát Galya és Keresztes között kezdtem érezni a gyomrom helyén egy lyukat, amibe bár folyamatosan töltöttem, nem éreztem igazán az erőt a jóféle haladáshoz. Mentem-mentem, de valami már kezdett zavarni, hiányozni, nehezebbé téve ezzel az aznapra vállalt feladatot. Ágasvár cammogós, de szerencsére még mindig aránylag rövid, lefele menni róla pedig még mindig velőtrázó. Óvatos voltam, ahogy azt várni lehet egy hét hete csuklótörést szenvedett futótól. Onnan elkezdett minden lefelé fájni combból. Hiába na, innen hiányzott néhány további goodluck kör vagy Balboa vagy bármi, ami jól adja a szintet. Hát nem adta, így most fájt. Erre lehetett készülni leginkább, nem a dicső végjátékra, mégis kellemetlen, amikor rájössz, hogy eddig tartott az erőd, innen a lelked, a szíved és a fejed állapota kerül előtérbe.

Mátrakeresztesen (5.49) örültem, hogy még élek. Banánt ettem, jó sokat, folyadékot töltöttem, Németh Marcsi locsolta a fejem (köszi, Marcsi, remélem nem voltam annyira morc). Néhol csak utólag konstatáltam, hogy megvolt az időmérés, ha rajtam múlik, simán kimarad, eszembe sem jutott ugyanis. De mindenhol elkapott valaki (köszi ezért a szervezőknek és a szuper válogatott önkéntes csapatnak). Kicsit kaotikus voltam, meg úgy rendesen vacakul. És rossz volt, hogy így vagyok, mert hát Béla azt mondta, innen lehet dobbantani, ereszteni a pulzust fölfelé, tökig nyomni a gázt. Hahaha! Mátrakeresztesig tudtam tartani az előírt pulzust, onnan – bár haladtam, ahogyan csak bírtam – nem tudtam visszatornázni. Sok minden kavargott a fejemben. A frissítésem: vajon azért nem megy, mert elrontottam? Ittam a Sponser long energy porból készült italt, ami totál nem esett jól, langyos volt, rossz ízű, de becsülettel kortyolgattam, csak hogy tudjak haladni. Demoralizált az is, ahogy közeledtem a négy évvel ezelőtti célidőmhöz, miközben bandukoltam szinte elvérzett állapotban fölfelé. Olyan jól ment az eleje (jah az kb. mindenkinek jól megy…) miért ilyen baromi nehéz ez a Bérc?! De közben meg tudom, hogy tök jól állok, hisz lesz egy 7.XX órás teljesítésem. Ezért az állapotért a kezem összetettem volna tavaly ősszel, 60 kilósan, miközben 175-ös pulzussal joggoltam az Oroszlánsziklánál, a szinte sík szintúton. Találtam hát mentális kapaszkodót, amit veszettül markoltam, igaz sokat nem gyorsított, de legalább nem tudtam még jobban szétesni. És tényleg elkezdtem érezni, hogy mosolyog a testem, fáj neki, meg minden, de itt lehetek újra a NAGY MÁTRABÉRCEN és alapvetően mégiscsak jól vagyok. Minden nehézség ellenére jó állapotban, folyamatosan megyek el a sporttársak mellett, meglesz ez, csak kicsit kell még bírni. Iszonyú kevés volt már hátra és a Muzslára vezető út látványa... az valami gyönyörű. A tető most valahogy arrébb került, mert nagyon sokára jött el. Miután felértem, tudtam, hogy kemény lejtmenet áll előttem. Elszámoltam háromig -vagy inkább tízig- és uzsgyi, elindultam. Fájtak a combjaim, idő volt, míg visszaállt a futómozgásra, de beindult, mint egy rossz motor hosszas indítózás után. A pulzusom hamarosan beállt ismét a versenytartományba. Emelkedőkön ismét elértem a 160 körüli értékeket, hagytam le további sporttársakat, pörögtek az utolsó km-ek. Elkezdtem búcsúzni ettől a naptól, a Mátrától, a Bérctől, a Muzslától, a Koncsúroktól, a melegtől, az izotól és a gélektől… kemény volt, úgy globálisan. Pedig nekem kb. tényleg semmi bajom nem volt azon kívül, hogy elfáradtam. Kicsit előbb, mint jobb lett volna, de nem annyira, hogy az élményt tönkrevágja teljesen.

7.39-cel értem célba.

Utógondolatok
Mindent összevetve örülök ennek az eredménynek, nem volt ebben a napban több. És, ha valaki még kérdi, hogy a „Jakus” jó edző-e, szerintem egyértelmű. Engem 5 hónap alatt, a majdnem semmiből rakott így össze. Nos…ki lehet próbálni, hogy megy ez.

Nyitókép: Mátrabérc Trails Facebook oldal